A Á B C Cs D E É F G Gy H J K L M N Ny ÖŐ P R S Sz T Ty ÜŰ V Z Zs

kár /hozik /omol

Első felbukkanás

1019sz?

1372

HD szerinti eredet

szl < kvár

Megjegyzés

hm

csak szb-hv, szln, szlk, vagyis a m szomszédságában előforduló //ok, többségük nyj-i és szűkebb jsű[1]● ez inkább m > szl

Megjegyzések



1

„A szl. szavak etimológiája nincs kellőképpen tisztázva.” Akkor honnan is tudjuk, hogy nem magyar (isler) eredetű? A szó a TESz szerint egy ieu. > m. paradigmába illik: „Arra, hogy a m-ban elmaradhat egy szóeleji msh-torlódás második elemeként szereplő idegennyelvi v, vö. rna, cikkely, hála, haraszt, szabad, szent stb.” Vö. né. zwerne, zwickel, szl. hvala, *chvorstъ, svoboda, svętъ. Az átadási irányról ez a hangtani jellegzetesség semmit sem mond. Hogy a kard és a sword öf.-nek, az biztos, de hogy melyik volt előbb vagy később, hangtani logikával nem lehet kitalálni. De pl. a lat. sanct- ~ szl. svętъ megfelelésből arra következtethetünk, hogy talán nem is annyira a magyar veszi ki a szláv szókezdő msh. utáni v-t, hanem a szláv teszi be a másnyelvi szavakba. – Általában az a gyanúm, hogy a szóeleji ger. és szl. msh.-torlódások másodlagos képződmények. – Elég vszínű, hogy a hun(oid), ill. poszthun – avar, kazár, bolgár – időkben az uralkodó nyelvek szintén „tiltják” a szóeleji msh-torlódást – és inkább ezek folytatása a m.

Szemben a KISPÉK-elvvel, a hála, kár, szabad szavak abba a jsmezőbe tartoznak, amely a m.-ban jellemzően régi (és gyakran isler). A bonyolultabb, magasabb kultúra, az erkölcsi-vallási szókincs elemi szavai, amiként a biblikus irodalomnak és hagyománynak is, vagy épp az első bő szókincsű korai magyar nyelvemléknek, a Jókai Kódexnek (JK).

A kár tehát aligha szláv eredetű. A SlavIL sem tartalmazza. (És a többi itt említett szót sem.) A szláv néhány fontos szempontból olyan, mint a török:1.) egy centrumból jön, 2.) nem olyan rég (i.sz. 550k.-től) rajzott szét, és 3.) ha egy szó tényleg szláv (török) eredetű, az megtalálható nagyjából minden szláv (török) nyelvben, és 4.) jól felismerhetően hasonlítanak (ill. szabályosan különböznek) egyes alnyelvi változataik. Ez esetben gyakran (nem feltétlenül, az is érdekes eset) további ieu. megfelelői vannak a szláv szavaknak (gyakorisági sorrendben kb.: balti, germán, iráni, kelta, latin, ind, görög.) Ellenkező esetben a szó jövevény a szlávban. (A töröknél – mutatis mutandis – nagyjából ugyanez.)

Azt sem könnyű elképzelni, hogy az ezeknek megfelelő szavak hiányoznak, hogy „jstani lukak” a régi m-ban, vagy vmely proto-m.-ban. A szent-ről tudjuk, hogy a régi m. id szót (amely viszont épp az egyház és az ünnep szavunkban őrződött meg) szorította ki. (Vszleg hunoid szó, //ai a mongolban, ld. Ucsiraltu 2008, 85-90.) A szabad szónak is kellett legyen megfelelője, talán több is. (Az sem kizárt, hogy az isler szab-hoz van köze. Ld. ott.) A hála (l. ott) eredeztetése igen problémás, noha az összefüggés a szl. hvala-val igen valószínű. (A köszön-nek a ’megköszön’ jse 1486-ból mutatható ki először, a Jókai Kódexben még csak ’köszön(t), üdvözöl’ jsben szerepel.)

Érdekes megoldással van dolgunk a káromol (1372) etimológiája esetében. A TESz nem megy a kényelmesnek tűnő vonalon: „A kár fn. származékaként való magyarázata jstanilag talán védhető volna, de az alaktani kérdések nincsenek kellőképpen tisztázva.” Magyarul, hogy mi az az -om- a szóban. A káromol-ban és a káromkodik-ban a -(o)l és -kodik képzők világosak, de az -om-ra nincs másutt példa. A szláv igei megfelelőkből való levezetést is hap-nak és jip-nek mondja. És inkább ismeretlennek nyilvánítja. (Kivétel az „ismeretlentelenítési tendencia” alól. Miért?) – Érzésem szerint a kár és a káromol/kodik együvé tartozik.