A Á B C Cs D E É F G Gy H J K L M N Ny ÖŐ P R S Sz T Ty ÜŰ V Z Zs

ég /et /és

Első felbukkanás

1211sz

1372

HD szerinti eredet

b fgr

Megjegyzés

ieu komi1

han ’íjat pörköl’: jip[1], komi ’láng’: ez nyilván ieu jöv● ha ezzel öf-ben lehet, akkor az ieu-val is● vö ieu *Hegni, szkr agni, het agniš, lat ignis, lit ugnis, óe szl ognĭ stb. ’tűz, láng’● a főnév / ige váltást magyarázza (a kapcs-t vszínűsíti), h az ieu szavak -ni-jét az infinitívusz képzőjeként érzékeli (amely szintén az ősi ieu kapcs bizonyítéka: vö ger / szl -Vn(’) infinitívusz / deverbális fnképző)[2]

Megjegyzések



1

Ha ide tartozik, biztosan jövevény, igen speciális jse miatt.

2

A tűz is régi szó, alighanem keletebbi eredetű (ugor és tunguz //ok). A magyar nyelv, ill. elődei szóállománya több helyről/nyelvből jön össze. Ha két különböző helyről/nyelvből jött, nagyjából szinonim és elemi, erősen használt szó találkozik, gyakran funkciómegoszlás zajlik le köztük, nem valamelyik kiszorulása a másik által.

És itt jöhet a dilettánsozás következő fokozata. A kispék-koncepció legkellemetlenebb következménye, hogy minden régi ieu. kapcsolati lehetőséget eleve gúnyosan, nevetségesnek, „délibábos”-nak tekint, noha egyáltalán nem foglalkozott ezek egyeztetésének lehetőségeivel. Ha csak tizedannyi invenciót és energiát fektetett volna a lehetséges ősi, (esetleg jóval) honfoglalás előtti ieu. kapcsolatok felkutatásával és szisztematizálásával, mint a fgr.-okéval, minden másképp festene. Ugyanakkor semmi nem igazolja ezt a gúnyt és ignoranciát, tkp. még saját koncepciója sem: a fgr. „tömb”, mint azt tudva tudja, nem érintetlen a mély ieu. hatásoktól. Csak épp „nem érdekes” információ, el van temetve, nem dolgozik vele, mert ez nem a fgr. „rokonság” bizonyítéka. A legbiztosabb szabályos hanzómegfelelési paradigmák, amelyeket a fgr. és csakis a fgr. „rokonság” legfényesebb példái között emleget minden tankönyv, mint mondjuk a szóközepi fgr. t (d) : m. z, azok jelentős része voltaképp, vagy legalább annyira az ősi ieu. kapcsolat legalább annyira szabályos példái, ld. m. víz : het. watar, szl. voda; m. száz : rom. sută, ír céad; m. ház : szkr. kuti, per. kad; m. fazék : ang. pot, lit. puodas; m. méz : ógör. méthü, szl. med. Elemi, kultúraalkotó szavak. Ezek éppen azért lehetnek a fgr. összevetések legbiztosabb, szabályalkotó, paradigmaképző példái, mert elterjedt közlekedőszavak, „nemzetközi” vándorszavak, amiket a legkülönbözőbb nyelvűek folyamatosan „egyeztetnek” egymással. Helyi szabály: minél több fgr. csomópontban van meg egy szó, annál vszínűbb, hogy nem csupán fgr. nyelvekben lesz meg a szó, hanem ieu.-ban vagy (/és) alt.-ban is. De bármely „alapnyelv” szavainak jelentős hányada nem „genetikailag” örökölt, az „őstörzsből elágazó”, és az egyre elkülönülő-eltávolodó „rokon” nyelvek-népcsoportok idővel egymásra egyre kevésbé hasonlító szavai, hanem folyamatosan egyeztetett, nagy területen elterjedt közszavak, „életképességük” oka pedig épp az, hogy ezeket az amúgy különböző nyelvűek is tudják használni egymás között: afféle térségi, interlingvális „basic”. Ne feledjük, i.e. 1000-ben vagy i.sz. 200-ban a – bármely nyelvű – nyelvhasználók nagy része szintén „dilettáns” nyelvész: a hasonlóságok nyelvén ért, és nem a már kínaiul beszélő hajdani „rokonokén”. Esetleg a kis, szisztematikus eltérésekén, ahogy a bolgár a szerbet vagy a kazah a kirgizt (ősszláv az ősbaltit? ogur a mongolt? gót a gepidát? alán a szarmatát? thrák az illírt? stb.) A fa-modell „titkos” alkalmazásának (nyíltan persze mindig megdorgálják kicsit, ha szóba kerül nagy ritkán) másik félrevezető következménye: csak eltávolodással, különbség-halmozódással számol. (Vö. a felháborítóan használhatatlan, ám szörnyen egzakt-szigorútudományos külsejű, parasztvakító glottokronológiai „módszer”.) Közeledéssel, a „nyelvszövetségi” és konvergencia-jelenségek és -folyamatok folyamatos és szükségszerű jelenlétével viszont nem számol, mert ezek meglehetősen függetlenek a „leszármazási” viszonyoktól. Térségi, „areális” viszonyok, amelyek bármely nyelvek között (ahogy a posztstrukturalisták mondják) „már mindig is működnek”. De ezek nem érdekesek a HD számára, mert kizárólag a szörnyen szimplifikáló eredetfán csüng. Mert ez már keveredés, nem az „ősi” (= „tiszta”).

„Minden nyelv keveréknyelv” – mondta volt Humboldt, és még mindig igaza van.

De magán a fgr. „tömbön” „belül” vajon hova vizionálja bárki a proto-magyart? A tundrára, az északi peremre? Inkább a délire, nem?, a ligetes vagy sztyeppe oldala felé. Akkor érintkeznie kell ieu. vagy alt. nyelvekkel, régtől, nem? Na és amikor elválik utolsó „rokonától” is, a manysi-hantitól i.e. 1000-500-ig valamikor, a HD szerint, és halkan belelép „önálló életébe”, akkor hol van? Délebbre, nem? A ligetes felé, ahol szkitoid, aztán germán biztosan járja, vagy, ha keletebbre gondolkodunk, a sztyeppe felé, akkor szintén szkitoid, avagy az árja, turáni, perzsa, khwarezmi és effélék közelében levő iráni nyelvekkel, ill. hunoid, ogur, türk, mongol, mandzsu, ilyesmi nyelvekkel kell hogy érintkezzen. Sokkal valószínűbb, hogy ezekkel igen korán kapcsolatba került, mint a HD verziója, miszerint fenséges autisztikus magányába zárva, minden környező kultúra és nyelv hatásától érintetlenül, szépen bontakoztatja kifelé az ősi fgr. és csakis a fgr. törzsből növő ágat… És ma is a beszélt nyelv 80%-a „tkp.” „ősi örökség” az „uráli / fgr. / ugor korból”. Vö. pl. Bereczki 1987, 38: „Ha a szavak szótári megoszlását vesszük alapul, akkor a [mai] magyar szókészletnek kb. 60%-a bizonyul ősi örökségnek. [Vajon milyen korpuszból? A TESz-éből biztos nem, az még 6% se lenne.] Ha viszont a szavak előfordulási arányát vizsgáljuk, akkor szövegtől függően a finnugor szavak aránya elérheti, sőt meg is haladhatja a 80%-ot.” Benkő 1962 sem öntött tiszta vizet a pohárba: csak azon csodálkozott, hogy Tolnai 1924-es statisztikájában hogyan lehet az ismeretlen eredetű szavak aránya csupán 3%. De annak nem gondolt utána, vagy legalábbis nem írta le, hogy a 90 körüli %-ok sehogy se jöhettek ki; még úgy se, hogy idesuvaszt sok ismeretlen eredetű, minden hangutánzó-hangfestő, minden „fgr. / ugor kori” ieu. vagy alt. jövevényszót, és mindezek számtalan származékát – vö. „magyar fejlemény”. Ami az „ősi örökségből” jön. Ami pedig, mint mindenki tudja, aki tiszteli a tudományos objektivitást, finnugor (uráli, ugor). A „m. nyelv önálló élete” annyira önálló, hogy 1000-1500 éven át gyakorlatilag nem vesz fel szókincsébe idegen szót, és persze nem is ad át (ez a legszigorúbb, kivétel nélküli szabály: az ősm. korban csak a m. lehet az átvevő). – Ehhez képest a nagyszámú, elemi, ősi isler szónak NINCS fgr. megfelelője (sem) – „ősi örökség”, az biztos, csak épp nem „fgr.” A legnagyobb HD-hamisságok egyike, hogy ezt a két kifejezést agymosásszerűen szinonimizálják. Hasonló szisztematikus csalás az „ősi örökség az ugor korból” fogalom, amely azt jelenti, hogy a m. szónak csak a – minden nyelvtől igencsak különböző – manysi-hantiban van //a, és NINCS //a a „fgr.” (lapp, finnségi, permi, volgai) SEM a szam. nyelvekben – mégis ezek teszi ki a „fgr. / ur. rokonság” szókincstani „bizonyítékainak” zömét. A hu.-hf. terminus is túlnyomórészt csak akkor kerül elő, ha nincs semmilyen //a a szónak. És az ieu. vagy alt. nyelvekben elterjedt, régi szavakat sem nevezném ohne Weiteres „fgr.”-nak, csak azért, mert legalább egy (vagy két) uráli nyelv (a kb. 20-ból, a szelkuptól a lappig) a honfoglalás előtti homályban szintén átvette. – Persze, mint Benkő megállapítja, Tolnai írásának műfaja (enyhén szólva) nem tudományos értekezés (konkrétan ahhoz a tévedéshez intéz dicshimnuszt, hogy még mindig milyen minimális a m.-ban az „idegen” [= „nem-fgr.”] elem), nem jelöli a forrásait. Sőt, megírása idején még nem is volt készen a „hivatalos” (a HD standardjait rögzítő, összefoglaló) etimológiai szótár, az EtSz. Benkő szintén határozottan kifogásolja Tolnai (Zsirai 1937, Bárczi 1942, és, tegyük hozzá, a HD ma is általános) eljárását, hogy lényegében nem tesz különbséget a „fgr.” és a régi „belső keletkezésű” (tehát fgr. //mal nem rendelkező) állományok közt. „A magyar szókincs eredetére vonatkozó eddigi statisztikai számítások [...] legfőbb hibája az volt, hogy a magyar nyelv külön életében keletkezett szavakat nem választották külön az ősi elemektől, hanem »eredeti«, »magyar« megjelöléssel általában egybeolvasztották e két csoportot, tetézve ezt még azzal is, hogy a jövevényelemek magyarban való továbbalakításaival nagyon ingadozóan, hol így, hol úgy bántak el.” (126)