A Á B C Cs D E É F G Gy H J K L M N Ny ÖŐ P R S Sz T Ty ÜŰ V Z Zs

töm

Első felbukkanás

1093h?

1577

HD szerinti eredet

fgr

Megjegyzés

mari1

csak mari //ok ’tele; töm, tölt’ jssel; ennek ellenére „a te[1]lik, tölt szavakkal való rokonítása nem fogadható el”, uff[2]; képzései nyú-iak: tömör 1773, tömeg 1828, tömb 1831, tömzsi 1840

Megjegyzések



1

Minden adat CVC alakú, ezt kivéve. Az eltérés igen tipikus a magyar és az altáji nyelvek esetében. Az egy, többnyire hosszú mgh.-nak megfelel két, többnyire rövid mgh., köztük egy „hiátustöltő”-szerű msh.-val, ami az alt.-ban (és talán az ősm.-ban is) gyakran γ (esetleg g, k, p), a magyarban gyakran w (> v / b, máskor h, j stb.). A m. szavak esetén a HD mindig a hosszabb alakot tekinti eredetibbnek. Vajon igaz lehet ez? Főként, ha tekintetbe vesszük, hogy a HD szt. is az ősm. (fgr.) igen kedveli (amúgy a germánhoz nagyon hasonlóan) a CVC alakú igenévszókat?

A HD a hangzóváltozásoknak jellegzetesen 19. szdi nacionalista anakronizmusokkal terhelt elméletét kultiválja, ahol az egymástól meglehetősen elszigetelt nyelvek-kultúrák egyirányú folyamataiban gondolkodnak. Pedig nem feltétlenül időben egymásra következő, egyszer s mindenkorra lezajlott folyamatokról van szó, hanem pl. dialektológiailag már mindig is megosztott nyelvekről. A tájszólás, amíg eleven, mindig kihívást gyakorol a mainstreamre, avagy a másik tájszólásra.

Különösen a tár ~ towár esetén volt elgondolkodtató, hogy ez esetleg egy ősi, állandó, több forrásból származható átcsapási/váltakozási jelenség, ahol pl. egy erősen és egy egyáltalán nem diftongizáló nyelv/szóhasználat találkozik. A diftongus (sőt, a palatalizáció) szerkezete pontosan lefordítható a „tuvudsz ivígy beveszévélnivi” technikájával. (Ez utóbbi eredetével, régiségével kapcsolatban semmiféle információra nem sikerült rábukkannom. Noha nincs m. nyelvű beszélő, aki ne ismerné ezt a technikát – tehát mintegy hozzátartozik a m. anyanyelvi kultúrához.)

De nemcsak különböző nyelvek egyeztetései motiválhatják e váltakozásokat. A dialektus és minden szub-, vagy magaskulturális nyelvhasználat csoportalapú önmegkülönböztetés. Ezek minden nyelvhasználó számára mindenkor reflektált jelenségek, pszichológiailag és szociológiailag is döntőek, hiszen a beszélő alany önértelmezését, másokhoz és a világhoz való viszonyát alapozzák meg.