A Á B C Cs D E É F G Gy H J K L M N Ny ÖŐ P R S Sz T Ty ÜŰ V Z Zs

sün, sulyom[1]

Első felbukkanás

1093h?

1138sz?

1395

HD szerinti eredet

fgr (b)

Megjegyzés

fgr2 ieu

man R[1], mari-md, finn-észt //ok: *śijele ’sün’; a korai m alakok inkább s/sz-ü/ö/i-l alakúak, de az n-esek is koraiak; ha a sok h- és sznévi adat ide tartozik, akkor eredetileg két szótagú: ezek támogatják a fgr kapcs-t; extrém sok változatban él a szó később is (süj, szőr, szögy, süviny, szén, sín stb.); a -disznó utótag is régi; nem utal rá, de nyilvánvalóan idetart az ieu *su, ger swin, szl svin-, lat suin- stb. ’disznó, malac’; lehet, h két (esetleg ősileg öf-ő) szó keveredik; a js alapján a m a fgr izoglosszában

Megjegyzések



1

A TESz, de még a CzF sem hozza öf.-be szab-ot és a szabad-ot. Pedig a szab ’meghatároz, elrendel’ jséből jól magyarázható. A szóvégi -d lehet a gyakran előforduló -lan/-len nélküli -t fosztóképző maradványa: ’akinek nincs ki/megszabva’. Vö. még mong. sab ’határ’. Vö még ót. *sab- ’to be stopped, hindered, discontinued; to stop, finish; to turn off (the road); to get rid of; to turn downwards, decline’ (SztAB). Tamil saba ’összeilleszt’ – ez az a js., ami a TESz szt. a korai m. adatokat szintúgy jellemzi, mint a ’<méretre> vág’, ugyanis a ’terv alapján elkészít’, ’megelelő darabokat vág és összeilleszt’ az elsődleges js. Az adatok túlnyomóan a ruhakészítésre vonatkoznak, de nem kizárólagosan.

A szláv eredeztetéssel épp az az egyik fő tudományos probléma, ami a túlzott nemzeti büszkeséggel: nem tudjuk elképzelni, hogy a magyarok a szlávoktól veszik át a szabad szót. Hogy mintegy a szl. úzus határozza meg a m.-ok számára a fogalmat. Ez voluntarizmus, vagy jóltájékozott történelmi állítás? Ha a magyarok jó ideje (fél)nomadizálnak a pontuszi sztyeppén és környékén, és van magyar nyelvű katonai arisztokráciájuk, ill. komolyabb katonáskodó osztályuk, akkor kevéssé valószínű, hogy a beszélői a szlávból veszik a ’szabad’ jsű szót. Ugyanis minden jel arra mutat, hogy szkítás-hunos-törökösek ezek az „ősmagyarok”, ilyesmi a divat náluk – hellén, római vagy keresztény mércével elég gagyi és barbár hagyományok. Vagyis a politikai, ill. szociokultúrát meghatározó, többnyelvű, katonai nemesség társas ténykedésének fő elve, hogy minél nagyobb katonai-rabló és közigazgatási-hatalmi potenciált tudjon felmutatni, annál „megbecsültebb”. A szlávok viszont kevéssé ilyenek; az ő gazdasági-kulturális létalapjuk zömmel eltérő; elemi termelési módjuk inkább az önellátó paraszti és háziipari kultúra, legalábbis ettől virulensek ezen a nehéz (mert állandóan lerabolt, művelésre a legalkalmasabb) területen. Az avar-bolgár-kazár korszakban a k-európai és pontusi (szkítás-hunos-törökös stílusú) katonai arisztokrácia, úgy tűnik, tudatos szimbiózisra lép a szlávokkal. Ennek köszönhetően i.sz. 550-600-ig mindenütt ott találjuk a szlávokat a balkáni bolgár, a kárpát-medencei avar és a pontuszi kazár birodalmakban, melyek 8-900ig lefedik a térséget. Bizonnyal van köztük dinasztikus-nemesi keveredés, és törzsi-területi jogokat kapnak szlávok, de a keleties katonai arisztokrácia a szlávok zömét alacsonyabb osztályhelyzetűnek tudja, lenézi, kihasználni, szolgának, jobbágynak akarja, „szubsztrátumnak” tartja. Ez ugyanaz az „ideológiai” öntudat, gőg, mint a letelepült korszak m. nemességéé, vagy a mai ősmagyarozóké – sztem igazolhatók ilyen atavizmusok, történelmi kontinuitás. A HD leckéztetheti ezt a – ma már – félpatópálos, féldzsentri, félkuruc, félműveletlen stb. keleties gőgöt a kispék-koncepcióval – de a jelek szerint ez csak bosszantásra alkalmas. Talán mert nem igaz. Talán mert a m. – a benne lerakódott isler nyelvek – nem északon van(nak) sokáig, hanem már régóta középen. És azáltal, hogy az újkori történelem nagyrészt a szláv és a török találkozásává tette a térséget (miként Nyugat-Európát a latin és a germán találkozásává), megnehezíti a hozzáférést a térség régebbi, kihalt, de nyomaiban nyilván sokrétűen fennmaradt kulturális, nyelvi stb. hagyományaihoz. Ezek leginkább a m.-ban maradtak meg. Ettől olyan sokféle és mégis beteg, nem igazán termékeny, széteső és nárcisztikus a magyar kultúra az utolsó ezer évben.

1

A mai manysiban nincs meg a szó, egy 18. szdi lejegyzés: soule ’egy fajta sün’, a valódi hangalak bizonytalan.