A Á B C Cs D E É F G Gy H J K L M N Ny ÖŐ P R S Sz T Ty ÜŰ V Z Zs

sár/ga

Első felbukkanás

1131sz

1416

HD szerinti eredet

ót

Megjegyzés

az első m adatok sár alakúak; a t-ség minden ágában a sarï(γ) alak körül, js ’fehér’; mong, šara ’sárga’ mandzsu ’fehéredik, sápad’; vö. Šarkel kazár erőd 833-ból[1]

Megjegyzések



1

A TESz a következő szavakat vezeti vissza ugyanarra a tőre: sarjú, sarkall, sarkantyú, sarok, sellő, serdül, serény, serkent, sorol, sürget, sűrű, szorgalom. Ez már a CzF – a HD által mélységesen lenézett – „kombinációit”, ősgyökösítő buzgalmát idézi. Éppen e látszat elkerülése okán nem sorolja fel itt a további, másutt emlegetett összefüggéseket, így a sor ~ szer- öf.-ét. (Ez alapján tán még a sereg-et is ide kéne sorolnia. Vagy: sar/jú/ad ~ szár(mazik) ~ szőr ~ sörény ~ sörte ~ sertés…) Valóban igen nehéz egyértelműen megállapítani ezek kapcsolatát vagy különállását. Itt keveredhetnek a nyelvben már meghonosodott alakok jelentései, az ezekből kiinduló onomatopoétika (ami a magyarban igen erős), illeszkedhetnek bele, vagy módosíthatják kölcsönszavak – melyek annál könnyebben integrálódnak, minél hasonlóbb egy jövevényszó alakja és jse egy már meghonosodott szó(csoport)hoz. Tartós együttélés vagy közlekedőnyelvi szavak esetén ezek oda-vissza hatnak egymásra. Ez az az alapjelenség a nyelvtörténésben, amit a (leszármazási) fa metaforája egyáltalán nem képes modellálni. És amire – továbbra is – a hullám a legjobb metafora, még akkor is, ha az interferenciák bonyolultak. Pl. érdemes megnézni a szorgalom legkorábbi jseit (mind a JókK-ben): ’készséges gondoskodás, ügybuzgalom; gond, aggodalmaskodás’ stb. – ezek kétségtelenül tükrözik a német Sorge (Fürsorge, sorgfaltig stb.) hatását. Ugyanakkor az is elég valószínű, hogy a m. szó mélyebb és kiterjedtebb, hogysem a né. szóból eredeztessük. A fordítottja sem vszínű – sztem régebbi germán kapcsolat nyoma és/vagy reziduum a m.-ban.

Ha a fent felsorolt tövek tényleg összefüggnek, akkor a legélesebben vetik fel a hangrend(i párhuzamok) és a flexió problémáját a magyarban. A toldalékolás, ugye, igen szigorúan alá van rendelve a magánhangzók magas/mély (sőt olykor a kerekítéses/rés) oppozíciójának. (Így nem csupán duális oppozícióval találkozunk, hanem hármassal (-tok/-tek/-tök) és négyessel is (-ot/-at/-et/-öt).) A hgrdi illeszkedés sztem altáji hatás a m.-ban. Az ufu nyelvekre ugyanis nem igazán jellemző. (A HD itt kifejezetten megtéveszti a közvéleményt.) A mariban olyan erős, mint a m.-ban (vszleg t. hatás), de már nincs a mordvinban. Csökevényes formában előfordul a finnben, de már az észtben nincs, sem a lívben. Nincs a lappban, a szamojédben, sem a többi finn-permi nyelvben. És nincs a manysi-hantiban (kivéve a kihalt tavda nyj.-t a man.-ban és a vahi nyj.-t a hantiban). (Ennyire a „legközelebbi rokon”.) Van viszont az összes altáji nyelvben, törökben, mongolban, mandzsu-tunguzban, sőt a koreaiban is (de nincs a japánban). (Van még a tibetiben és a teluguban (közép-dravida; de nincs más dravida nyelvekben).)

Szembe szokták állítani egymással az agglutináló és a flektáló nyelveket. Némi joggal (bár a mintául szolgáló germán is éppúgy régóta agglutinál, mint flektál), de az amúgy erősen agglutináló magyar némiképp ambivalens. Ugyanis itt a tőhangváltás elég gyakori. Azzal a jelentős különbséggel, hogy az igazi flektáló nyelvekben a tőhangváltásnak kifejezett szemantikai értéke van (pl. múlt idő vagy többes szám vagy szófajváltás), míg a m.-ban csak kis százalékban mutatható ki ilyesmi, és főleg nem elég szisztematikus. Ettől függetlenül a m.-ban a mgh.-k váltakozása, ill. hgrdi átcsapása példátlanul gyakori.