ősz

Első felbukkanás

1416

HD szerinti eredet

fgr

Megjegyzés

4

man-han, udm, mari-md, finn-észt-lapp[1]

Megjegyzések



1

Úgy tűnik, az ősmagyar – szemben az ufu nyelvekkel – szigorúan kerülte a szóeleji p-t. Nemkülönben az altáji nyelvek, mert ide nem visz egyetlen szó sem. Valóban: a törökben még szigorúbban nincs szóeleji p, ott még később honosodik meg, és a mongolnál hasonlóképpen. (Az elterjedt korai vándor-, ill. közlekedőszavaknál a másnyelvi p-nek a t.-ben ø, a mongolban χ felel meg.) Van viszont a mdzs-tunguzban (a koreaiban és a japánban). A p- kezdetű szavak zöme szláv, germán vagy más ieu. jövevényszó. Amelyik nem, vagy amelyikről nem tudni, ott sem gyanakodhatunk nagy ősiségre. Inkább az látszik határozottan, hogy ieu.: szláv, német, latin-olasz hatásra lesz „legitim” a magyarban a szóeleji p. (Szórványosan a 14., nagyobb számban a 16. szdtól bukkannak csak fel a belső fejlődésű szavak közt: peng, pihen, pillant, pimasz, pipacs, piszok, pocsolya, pofa, pőre, pucér stb., ezután viszont igen sok.) De több jel utal arra, hogy az ősmagyar kor végén már voltak p- kezdetű szavak. Mivel szókincstani vizsgálódásunk isz. 1000-nél húzza meg a határt, ahol már minimum 1-200 éves – de lehet, hogy sokkal régibb – intenzív szláv kapcsolatot feltételezhetünk, felvettem néhány szót, amelyek a legkorábbi (és kulturálisan meghatározó) átvételek lehetnek. A latin-olasz (palánta, part, piac, petrezslyem stb.) és a délnémet (pánt, példa, perem, pöröly stb.) irányba mutató szavakat nem vettem fel, bármily korai is első előfordulásuk, mivel feltételezem, hogy ezek csak honfoglalás utáni kapcsolatok eredményei lehetnek. A régi germán, italikus, iráni, görög stb. megfeleléseknél a m. változat leggyakrabban f. Csakúgy, mint a keltában.

Érdekes fényt vet a szókezdő p- hiányára, hogy az egyik legparadigmatikusabb szabályos eltérés az ufu szavakkal a szókezdő fgr. p ~ m. f. Ezt a HD leszármazásilag magyarázza. Azt mondja, hogy volt egy fgr. ősnyelv, abból kiváltak a magyarok, akiknél az eredeti szókezdő p- lassan f-fé alakult. Azonban az uráli-finn-ugor ősnyelv nem létezett. Ezt semmi sem támogatja, a szókincstan a legkevésbé. Inkább területi (areális) kapcsolatra gyanakodhatunk. (És mint ilyen, tartós és erős kapcsolat.) Magam inkább arra következtetnék, hogy a magyarban (egyáltalán, vagy szókezdő helyzetben) nincs p, és ezért minden p- kezdetű fgr. szót f-fel mond. (Kb. ahogy a szlávok vagy magyarok tenk jú-t vagy szenk jú-t mondanak az interdentális spiráns helyett.)

Az sem kizárt, hogy az ősm. kori f- valójában (vagy sokszor) ph-, a w- bilabiális spiráns zöngétlen párja. Ez magyarázná, hogy a másnyelvi p-t miért pont f-re fordítja. Azt is magyarázná, hogy miért pont ennek a két hangnak nincs csak párja a az ősmagyar kor végén a zöngés/zöngétlen oppozíciót mindig is szigorúan érvényesíteni látszó nyelvben. Ezek aztán az ómagyar korban együtt affrikálódnak és labiodentalizálódnak a ma is létező f/v-vé. Vö ieu. ph (> kelta

És mi következik mindezekből a (szókezdő) b-re – a p- zöngés párjára – nézve?